Jób bemutatja korábbi boldogságát

1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, amikor Isten őrzött engem!

3 Mikor az ő szövétneke* fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet,

4 amint javakorom napjaiban valék, amikor Isten gondossága borult sátoromra.

5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim,

6 mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott, 5Móz 32,13

7 mikor a kapuhoz mentem, fel a városon, a köztéren székemet fölállítám,

8 ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.

9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyerüket szájukra tették.

10 A főemberek szava elnémult, és nyelvük az ínyükhöz ragadt.

11 Mert amely fül hallott, boldognak mondott engem, és amely szem látott, bizonyságot tett énfelőlem.

12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt és az árvát, akinek nem volt segítsége.

13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

14 Az igazságot magamra öltém, és az is magára ölte engem, palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. Ésa 59,17; 1Thessz 5,8

15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

16 A szűkölködőknek én atyjuk valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim. Zsolt 34,13-15

19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat. Zsolt 1,3

20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájuk beszédem.

23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

24 Ha rájuk mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arcom derűjét nem sötétíték be.

25 Örömest választottam útjukat, mint főember ültem ott. Úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint aki bánkódókat vigasztal.